A mai napon a Bicskei úton található közösségi háznál lévő emléktáblánál emlékeztek az abonyiak a roma holokauszt borzalmaira, az abonyi áldozatokra. 
Az emlékművet éppen egy esztendővel ezelőtt avatták fel a városban. A rendezvényen emlékező beszédet mondott Balog-Kökény Krisztina, a CTKT Humán Szolgáltató Központjának intézményvezetője.
A megemlékezést Abony Város Önkormányzata és az Abonyi Roma Nemzetiségi Önkormányzata szervezte.
A roma holokauszt, más néven porajmos vagy pharrajimos, a nácik és szövetségeseik által a második világháború alatt elkövetett népirtás, amelynek 500 ezer és 2 millió közötti roma áldozata volt.
Emléknapja augusztus 2-án van, annak az 1944-es éjszakának a emlékére, amikor az auschwitz-birkenaui roma tábor utolsó háromezer lakóját gyilkolták meg. 
Emlékezzünk az áldozatokra Choli Daróczi József (roma költő, műfordító) versének részletével:
„Fekete vonatok indultak a semmibe,
fekete füstje felszállt az égig,
elvitték a testvéreim, anyámat, apámat,
nem maradt utánuk, csak a csend, a bánat.”
Pető Zsolt
polgármester
Emlékező beszéd a roma holokauszt emléknapján
Balog- Kökény Krisztina intézményvezető:
Tisztelt Polgármester Úr! Tisztelt Alpolgármester asszony! Tisztelt Emlékező Közösség!
Nem könnyű ma itt állni. Nem könnyű roma emberként, megszólalni egy olyan napon, amely a népünk, a családjaink legmélyebb, legfájdalmasabb sebéről szól. Augusztus másodika a Roma Holokauszt, a Pharrajimos nemzetközi emléknapja. 1944-ben, ezen az éjszakán számolták fel az auschwitz - birkenaui cigány tábort.
Bár a romák elszántan, minden erejükkel védekeztek a fegyveres túlerő ellen, a sorsukat nem kerülhették el. A birkenaui barakkok mélyén tehetetlenül rejtőző magyar zsidó foglyok rettegve hallgatták a roma közösség felszámolását. Az egyikük így emlékezett vissza a borzalmakra: „Szívszorongva figyeltük a nehéz teherautók zúgását...sűrűn fordultak a láger és a gázkamra között...Szívbe markolóak voltak a sikolyok, a segélykiáltások.”
Egyetlen éjszaka alatt mintegy háromezer roma embert– nőt, férfit, gyereket, időst gyilkoltak meg. Egyetlen ok miatt, mert cigánynak születtek.
Amikor a holokausztra gondolunk, a történelem legborzalmasabb, legsötétebb fejezetére tekintünk vissza. Ez a tragédia azonban nem a gázkamrákkal és nem is a vagonok megtöltésével kezdődött. A holokauszt szavakkal kezdődött. A kirekesztő viccekkel, a lesajnáló pillantásokkal, a csendes gyűlölettel. És a közönnyel, amikor a többség elfordította a fejét, és azt mondta: „ez nem az én ügyem”. A tragédia ott kezdődött, amikor a társadalmi párbeszédet felváltotta a megbélyegzés, mikor jogalkotás és a politika a kirekesztést törvényesítette.
Az abonyi mezőgazdasági gettókat 1944 tavaszán kezdték kialakítani a Halápi majorban és Salaczy tanyán, ide kerültek a helyi, valamint a szomszédos településen élő újszászi, zagyvarékasi, jászkarajenői romák is. Majd innen marhavagonokban tovább szállították őket hírhedt komáromi Csillagerődbe.
A munkaképesnek ítélt abonyi romákat Komáromból a Harmadik Birodalom területén működő koncentrációs táborokba vitték tovább. A leggyakoribb célállomások a
Auschwitz-Birkenau (különösen a II/e jelű „cigányláger”)
Dachau
Ravensbrück (főként a nők és gyermekek esetében)
Buchenwald voltak.
Az Abonyból elhurcolt romák nem idegenek voltak, hanem a mi városunk polgárai. A mi szomszédjaink, dolgos kezű iparosaink, megbecsült zenészeink, akik generációkon át gazdagították Abony kulturális és gazdasági életét.
Sokáig adósai voltunk az emléküknek.
Ezért szeretném megragadni az alkalmat, hogy köszönetet mondjak Abony Város Önkormányzatnak, A Roma Nemzetiségi Önkormányzatnak és mindenkinek, aki szerepet vállalt abban, hogy 2025-ben méltó emlékművet állíthattunk itt a Bicskei úti közösségi háznál.
Ugyanakkor szeretném felhívni a figyelmet egy kulcsfontosságú igazságra: egyetlen emlékmű sem képes helyettünk elvégezni a mindennapi munkát. Az emlékmű felállítása nem a munka vége, hanem a kötelességünk kezdete. Az emlékkő önmagában nem nevel toleranciára, egymás iránti tiszteletre.
A jelenben a mi felelősségünk az, hogy ezt az emlékművet tartalommal töltsük meg. Az előítéletek, a burkolt megkülönböztetés, a kirekesztő szavak ma is jelen vannak a társadalmunkban az utcákon, az online terekben, a mindennapi interakciókban.
A társadalmi felelősségvállalás ott kezdődik, hogy nem maradunk csendben. Ha mi, vezetők, pedagógusok, szülők szó nélkül hagyjuk az igazságtalanságot vagy a cigányozást, akkor eláruljuk azoknak az emlékét, akikre ma koszorúval emlékezünk.
Nekünk, vezetőknek kell a személyes példamutatásunkkal utat mutatnunk: meg kell mutatnunk, hogyan kell tisztelettel, előítéletek nélkül fordulni egymás felé. Mert a közöny ma is bűn, és a mi feladatunk, hogy tegyünk ellene.
Olyan jövőt kell építenünk, ahol a cigány gyermeknek nem kell többet dolgoznia azért, hogy elismerjék, mint a nem roma társainak. Olyan jövőt, ahol az iskolákban, a kulturális terekben és a munkahelyeken nem a származás vagy a bőrszín, hanem a szorgalom, a tehetség és az emberi tartás határozza meg a boldogulást.
Én, mint roma intézményvezető, a saját példámmal szeretném bizonyítani a fiataljainknak, hogy tudással, kitartással és munkával el lehet érni a céljainkat. De ehhez a többségi társadalom nyitottságára és támogató kezére is szükség van.
Kedves Emlékezők! A múltat megváltoztatni nem tudjuk, de a jelent mi írjuk, és a jövőt mi alapozzuk meg. Tegyen a mai emléknap mindannyiunkat tudatosabbá és felelősségteljesebbé a mindennapokban.
Köszönöm, hogy együtt emlékezünk! Kívánom, hogy gyógyuljon a generációkon áthúzó emlékek és Nyugodjanak békében az elhunyt áldozatok!