Ilyenkor, tél idején, eszembe jut, ahogy édesapám húzott maga után a szánkón, és nagyokat nevettünk, mert valahogy mindig elcsúszott. A gumicsizma nem a talpa tapadósságáról híres… Azóta én húzom magam után a lányaimat a szánkón, ha éppen van hó. Ez is az élet folytonossága: a szánkó zsinegének stafétaként való átadása a következő nemzedéknek. Talán ez a vers is egy ilyen stafétabot lehet. Ezúton szeretnék Abony minden kedves lakójának áldott karácsonyt és boldog új évet kívánni, és emlékeztetni őket arra, milyen fontos és szép helyen élnek: egyszerre a múlt, a jelen és a jövő ölelésében.
MINDEN LESZ MÉG
(felező nyolcasok Abonyról)
Itt emberek mindig laktak
és szkítának meg avarnak
hívták őket, vagy magyarnak.
Vajon a hant kit takarhat?
A föld alatt letűnt kornak
párhuzamos valósága,
csont felel ott lent a csontnak
szántóföldbe beleszántva.
Beleszántva szántóföldbe,
a búzába, a kenyérbe,
mint a múltunk a jövőbe,
és felette szitál vércse.
Szitál vércse, méghozzá kék,
mozdulatlan, égi árnyék…
Mikor jött a tatárjárás,
a föld alá ásott ládát,
ki előlük elrejtőzött,
és feldúlva mind a dűlők.
Aztán eljött a törökkor,
minden élő pusztult akkor.
Ez a hely is néptelen lett,
szántóföldet dudva verte,
zaj nem törte meg a csendet,
de e korra is szállt este.
Másik korszak bekopogott,
majd vele az újabb lakók,
mert tőlük a földbirtokos
néhány évig nem kért adót.
Több ház épült, föld lett szántva,
és kinőtt itt sok családfa.
Gyökerük az anyaföldben,
az utódok egyre többen.
Templomtorony, az a kettő,
hamarosan itt felépült.
Lett dicsérve a Teremtő,
amint végre már elkészült.
Új ellenség jött eközbe’:
emberek, mint fa, kidőlve.
Kikerültek az erdőbe,
a kolera temetőbe.
(Arra jártam gyerekfejjel,
kimentem a biciklimmel.
A nagyapám megmutatta,
neki meg tán az ő apja.)
Aztán eljött a negyvennyolc,
császáriak megismerték
egy életre a Perczel Mórt,
és lábukat igen szedték.
Két háború következett,
Abonyra is bomba hullott.
Apámék, hogy ne féljenek,
átmentek a nagyapjukhoz.
Aztán történt még sok minden,
a korszakot eltemették.
Elvett s adott a jó Isten,
minden volt, és minden lesz még.
Legelőre fészkel bíbic,
hangja nevet, hangja sír is,
és tornyában a templomnak
sok száz éve harangoznak.
Ezt hallgatja majd unokád,
és hallgatta az ükapád.