A mai ünnepségen Baksáné Dr. Lencse Gréta önkormányzati képviselő asszony, bizottsági elnök mondott köszöntőbeszédet.
Az alábbiakban ezt tesszük közzé:
Tisztelt Ünneplő Közösség! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Abonyiak!
178 évvel ezelőtt, ezen a napon nemcsak a naptárt lapoztuk át, hanem egy nemzet sorsa fordult meg. Amikor ma reggel felöltöttük ünneplő ruhánkat és kitűztük a kokárdát a kabátunkra, egy kicsit mindannyian ugyanarra a pesti esőre gondoltunk, ugyanazt a sáros utat láttuk magunk előtt a Pilvax kávéháztól a Nemzeti Múzeum lépcsőjéig.
De miért tesszük ezt minden egyes évben? Miért fontos nekünk, a 21. század rohanó világában, hogy újra és újra felelevenítsük egy maroknyi fiatalember történetét? Azért, mert március 15-e nem egy poros múzeumi ereklye. Március 15-e rólunk szól. Arról a mélyről jövő, kiolthatatlan igényünkről, hogy szabadon, emelt fővel élhessünk a saját hazánkban.
Gondoljunk bele: 1848 márciusa nem a semmiből pattant ki. Évtizedek szellemi küzdelme, a Reformkor nagyjai – Széchenyi vívódásai, Kossuth szónoklatai, Deák jogi precizitása – alapozták meg azt a talajt, amelyben aznap reggel a szabadság magjai kicsíráztak.
Amikor a Pilvax kávéházban az ifjak összeállították a 12 pontot, nem csupán kívánságlistát írtak. Egy új Magyarország alapjait fektették le. Ott volt benne a sajtószabadság és a cenzúra eltörlése, mert tudták: szabad nemzet csak szabadon áramló gondolatokból épülhet. Követelték a felelős minisztériumot, azaz a népnek felelős kormányzást, és a törvény előtti egyenlőséget polgári és vallási tekintetben egyaránt. Ezek akkoriban radikális, világrengető követelések voltak egy olyan birodalomban, ahol a kiváltságok és a rendi különbségek még sziklaszilárdnak tűntek.
Aznap délelőtt, amikor Landerer és Heckenast nyomdájánál az ifjak a törvényesség határát átlépve, engedély nélkül nyomtatták ki a Nemzeti dalt és a 12 pontot, valójában a magyar sajtó első szabad pillanatait élték meg. Irinyi József határozott fellépése a nyomdagépnél nemcsak egy technikai művelet volt, hanem a cselekvő bátorság szimbóluma.
Délután három órára már több mint tízezres tömeg gyűlt össze a Nemzeti Múzeum kertjében. Képzeljük el azt az erőt: szakadó esőben, ernyők alatt, de egy szívvel dobbanva várták a változást. Nem volt internet, nem volt televízió, csak a szájról szájra terjedő hír és a közös akarat.
Amikor a tömeg a budai Várba vonult, hogy kiszabadítsa a politikai fogoly Táncsics Mihályt, a hatalom meghátrált. Nem dördültek el fegyverek, nem folyt vér – ez volt a magyar történelem egyik legtisztább, legszebb győzelme. A helytartótanács elfogadta a követeléseket, mert érezték: a nemzet egysége olyan fal, amit nem lehet áttörni. Ez az egység tette lehetővé, hogy alig néhány hét alatt, az áprilisi törvényekkel Magyarország feudális országból modern, alkotmányos állammá váljon.
Azonban a szabadságért vívott harc nem ért véget azon a dicsőséges márciusi napon. Tudjuk, hogy ami utána következett, az a nemzet önvédelmi harca volt. Emlékeznünk kell a honvédekre, akik a tavaszi hadjárat során, Isaszegnél vagy Buda visszavételekor bebizonyították: a magyar katona a világ bármely hadseregével felveszi a versenyt, ha a hazájáért küzd.
Gondoljunk a 13 aradi vértanúra és Batthyány Lajosra, az első felelős magyar miniszterelnökre, akik az életüket adták ezért az eszméért. 1849. október 6-a a gyász napja volt, de a hóhérok nem tudták megölni azt, ami március 15-én megszületett. A szabadság vágya búvópatakként élt tovább a passzív ellenállás éveiben, és végül elvezetett a kiegyezéshez, majd az ország páratlan fejlődéséhez.
Tisztelt Ünneplők!
A történelem nem csak évszámok és nevek halmaza. A történelem iránytű. Ma, amikor mi is ünneplünk, fel kell tennünk a kérdést: vajon mi mit tennénk azon a reggelen? Meglenne-e bennünk az a fegyelmezett hazaszeretet, ami Petőfiékben megvolt?
A mi feladatunk ma már nem a barikádokon való helytállás. A mi „szabadságharcunkat” a tantermekben, a munkahelyeken, a családi asztalok mellett és a közösségi munkában vívjuk. A szabadság ma azt jelenti, hogy van lehetőségünk választani, van jogunk véleményt formálni, és van kötelességünk építeni lakhelyünket, Abonyt.
Amikor új óvodát nyitunk, amikor támogatjuk a helyi művészeket, vagy amikor megőrizzük épített örökségünket, ugyanazt a polgári Magyarországot építjük, amiről 1848 látnokai álmodtak.
Nézzünk a szívünk felett viselt szalagra!
A piros az erő. Az az erő, ami megtartott minket Szent Istvántól napjainkig minden viharban.
A fehér a hűség. Hűség a magyar szóhoz, a kultúránkhoz és ehhez a városhoz, ahol otthonra leltünk.
A zöld pedig a remény. A remény, hogy a munkánk beérik, és unokáink is büszkén állnak majd ezen a téren, magyarul ünnepelve a szabadságot.
Kedves Abonyiak!
Márai Sándor írta egyszer: „A szabadság nemcsak jog, hanem feladat is.” Vigyük magunkkal ezt a gondolatot a hétköznapokba is. Legyünk büszkék a múltunkra, de dolgozzunk a jövőnkért!
Zárásként hadd idézzem Széchenyi Istvánt, a legnagyobb magyart: „Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent, és munkálkodhass a jövőn.”
Isten áldja a magyar szabadságot!